Versek
Faludy György
Michelangelo utolsó imája
Üllőd a föld s az égi boltra állvánoly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Hetvenhat éve állok fenn az állvány
deszkázatán, de nem találtalak.
Vésőm alatt porladva hullt a márvány
s öklömben torzó, vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.
Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.
Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz vén bűnöst szeretni,
Istenszobrász! A márvány én vagyok.
Rainer Maria Rilke
ŐSZ
Hull, hull a lomb, távolokból suhan,akárha hervadnának égi kertek;
tagadón száll, az élettel perelve.
S hull a nehéz Föld, éjszakákba dermed,
csillagözönből magányba zuhan.
Mindnyájan hullunk. Ez a kéz lehull.
S nézz bármi mást: mindenben ez lapul, lásd.
Valaki mégis fölfogja e hullást
gyöngéd tenyerén – mondhatatlanul.
(Szabó Ede fordítása)
Imre Flóra
Korcula
az emlékezet olyan mint a tengerkékek zöldek tűnnek egymáson át
a fények mögött más mélység dereng fel
a bíborlila bougainvilleák
évek az idő mészkőfalai
hullott gyümölcs a fügefák alatt
azt a hullámzást most is hallani
minden más mégis minden megmaradt
az érdes szürke mészkő melegét
kéz szem az egész test érzékeli
vörös leander poros agavék
pálmafák éles nagy tenyerei
egy macska néz a kerítés felett
kövek píneák víz emlékezet
Tarbay Ede
Megértés
Még élő fák között az úton,elevenek közt ballagok.
Türelemmel várják, lesújtson
az ősz. Levele lesz halott.
A teste is, ha tél veri.
Ezer hálója visszadermed
a mag létébe, mely teli
kívánásával. Vár tavaszi nedvet.
Minden fullasztó, mint az éjszakák –
A moccanatlan, felszíni világ.
Lassan lehull a hó. A végtelen
fehérség issza át a földet.
Várakozás. A csendben minden könnyebb.
Napfény. A mag megpattant értelem.
Kányádi Sándor
Valaki jár a fák hegyén
valaki jár a fák hegyénki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem
Faludy György
CLXV. szonett
(Egynémely amerikai költőnek)
Az írás egyetlen szabályt ismer. Hogy legyen mit mondanod. (Schopenhauer)Először a szépséget dobtátok ki a versből, utána a zenét.
Whitmantól a barbár szószátyárságot örököltétek, nem az erejét.
Folyton hamis asszociációkat köptök, mikben nincs se lélek, se test, -
lisztet fingó bohócok, nyolcvan éve nem mondtatok még semmi lényegest.
Amit írtok, azt nem tudjuk dúdolni, szavalni, magunknak felmondani,
az élet útján senkit sem kísértek, mint Verlaine, Heine, Catullus, Ady.
Papjaitok érzelmek s látomások híján teóriákat gyártanak,
és összes műveitek elsüllyednek egy trágyadombnyi elmélet alatt.
Nem látjátok, hogy mindenki, ujjával fülében, menekül előletek?
Kísérletezők, hol van az eredmény, mit izzadtan kikísérleteztetek?
Ellenköltők, kultúránk temetésén búcsúztatót ropogó alfelek,
kollázs-csirizelők, mit mond a kollázs? Dadaisták, mit dadadogtatok?
Ollvasatlan s olvashatatlan népség, ti hoztátok ránk, hogy a vers halott,
szürrealisták, hol a szürreális? és absztraktok, mit absztraháltatok?