Versek

A kert retorikája

Mert élne még tovább a régi kert,
ha osztaná kegyelmét nyári este,
ha fékezné erő a két ikert,
egymásba érne mindkettőjük teste,

de nedveit már kifacsarta hajnal,
a kapukat már kulcsra zárhatod,
ha gyökeréből táplál, nem marasztal,
és sejtheted csak, miért hallgatott,

hogy miért nem ismétli magát kétszer
a kacskaringós, hajló kerti kacs,
és máglyáján is él, és hajtja kényszer,
s a szálló mag százával lesz makacs,
       mert álmait a földnek adja át,
       a régi kert így osztja szét magát.

Kikötő napnyugtakor

– csendélet –

ha bőrét húzza rá az esti fényben
a képen átvilágít lényege
a napkorongban izzik annyiféle
hajózhatónak érzett félteke

ha lángja kormát átvihetné éjjel
az észak-déli póluson lakó
nem fröccsenne a festék szerteszéjjel
a vászontól vitorláig fakó

fehér színben nem úsznának a tárgyak
s nem lebegnének zöld leanderek
mert közelebbről nyílna szét a távlat
a perspektíva így volna kerek –
       átmérőjén keringő méh poroz
       a belsejében éjfél horgonyoz

Ars –

de mért van az, hogy folyton írni kell,
halászni partra hulló sok szilánkot,
álmodni: sodrás árja még emel,
és nem törődni, hogy mi vár ma rád ott,

mindegy is az, hogy miről szól a mű,
hogy billentyűzet vagy csak tollad szülte,
radír és kréta nélkül egynemű,
többszólamúként fogja már a fül, te

csak nyomkodod a gépet egymagadban,
hol összetört mozaik képe lebben,
magadra ismersz végtelen darabban,
a toldalékokban, szünetjelekben,
       ha más választásod már nem marad,
       papír-formában – osztod szét magad

Nass

Egy kis kápolna Portugáliában
Chapel of Nass a tenger közelében,
hol közelebbről nyílik föl az éden,
és csersav sincs a reggeli teában,

a pálmaházi klíma-pára lobban,
könyvek fölötti elbóbiskolás
közben merül föl úgy, mint semmi más,
és beterít a sejtés egyre jobban,

hogy nincs végzet, és nem is érdemes tán
a mindennapi gondba csomagolva
rákenni a kenyérre, s félre tolva
napfényről bentre menni, azután
       örök-desszertes tálca volna jó,
       vagy végtelenbe himbáló hajó.

Májusi zsoltár

Levendulába bújik át az éjjel,
homoknyomokba lép az esti fény,
csak úgy a földre dobja szerte széjjel
sziromruháit áradó sövény –

ha van mennyország, biztosan te vagy
és akármelyik ujjad ívelése,
ha rám teríti még a mozdulat,
megállva fordul át a szív verése,

kibújni karjaidból – anyaméh
helyett is járni útkeresztjeid,
boltíved alatt mondok rég imát
ma szótlanul, és kérlek, el ne hidd,
       hogy nincsen benne minden földi jó
       – szemérmesebben fölnyitott dió.